Mit adott nekem az evezés?

Arra kértek, írjak egy kicsit arról, mit adott nekem az evezés. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez a sport és a klub végig kísérte az eddig életemet. Olyan hat eves lehettem, mikor először hajóba ültem, és nyolc éves koromban már túl voltam az első versenyemen. Édesanyám, aki már akkor is szíve lelke volt ennek a klubnak, hetente többször vitt magával a tópartra, majd bocsátott vízre. Ennek eredményeként a 12-13 éves koromban minden versenyemen érmet szereztem. Még így felnőttként is büszkén tekintek vissza arra a sok dicséretre, elismerő szavakra, amit tanáraimtól, barátaimtól és evezős társaimtól kaptam akkoriban. Aztán engem is utolért a kamaszkor. Tanuló korcsoportos versenyzőnek már jóval többet kellett edzenie, ezzel szemben én szívesebben töltöttem az időt a barátnőimmel, mint egyedül egy hajóban. Éppen ezért az egyikükkel összeültem egy kétpárevezősbe, ami több-kevesebb sikert hozott. De az biztos, hogy a tó közepén lehet a legjobban kidumálni mindentJ. Már nem is tudom pontosan, hogyan történt, nagyon jóba lettem az egyik lánnyal a klubban, és elhatároztuk, hogy megpróbálunk együtt versenyezni. Azon a nyáron - akkor 16 éves voltam - megismerkedtünk egy másik evezős klub tagjaival, akikkel szívesen jártunk össze, ha lehetett. Ők szervezték a lehető legkeményebb versenyt az évben a Budapest-Baja 172 km-es hosszú távú maratont. Büszkén mondhatom, hogy 4szer húztam le a távot az akkorra már legjobb barátnőmnek mondható Rékámmal. Sőt első alkalommal volt szerencsénk egy hajóban evezni az akkor 72 éves Európa bajnok Papp Kornéliával, aki ma is aktív evezős.

Minden nyár az evezésről, az evezősökről (mert ők egy család) szólt. Hosszú lenne a lista, annyi élményem van. Mesélhetnék a sok klassz Duna-túráról, vagy a bulikról, a wormsi  nyaralásokról, kalandokról ( Rékával haza stoppoltunk 16 évesen egy tiszai túráról egészen a Velencei-tóig mert versenyünk volt, persze mindezt titokban.) Az egész kamaszkoromnak a lételeme volt az evezés. Sok versenyt nyertünk együtt általában hosszú távúakat kielbootban, mert, kitapasztaltuk, hogy ebben vagyunk jók. Így lettem másodszorra is országos bajnok.

Aztán engem is utolért az a bizonyos kor, mikor el kellett költöznöm Tatáról, mert főiskolára mentem Gödöllőre, ahol később diplomát is szereztem. De nyáron, persze amikor tudtunk eveztünk. Majd 21 évesen két évre Írországba költöztem.

Szomorkodtam is mi lesz az evezéssel. Aztán egy napon, amikor a város melletti folyóparton sétáltam felfedeztem egy szkifet a vízen. Kiderült, hogy működik evezős klub, ebben az észak-nyugati ír kisvárosban. Nagyon boldog voltam, és felemelő élmény volt újból hajóba ülni. Ők is szívesen láttak bármikor, mint a messziről jött „családtagot”.

Mikor hazajöttem Magyarországra már szívem alatt hordtam a kisfiam, de becsületemre legyen mondva még pocakkal is eveztem egyszer. Másfél éve volt az esküvőm és bár még a férjemet nem, de a barátait már sikerült megfertőznöm ezzel a csodálatos és nem utolsó sorban egészséges sporttal.